Euripidész Hekabé című tragédiája ihlette Blaskó Borbála azonos című tánccal, mozgással elmesélt történetét: az ő Hekabéja egy olyan mozgásszínházi előadás, melyben különböző képekre és a táncosok karakteres figuráira épülnek a jelenetek.
Mindennapjainkat érintő kérdéseket fogalmaz meg az előadás, szavak nélkül: mennyire ragaszkodunk a megszokásokhoz, meddig kapaszkodunk emberekbe, tárgyakba, elképzeléseinkbe, elveinkbe? El tudjuk-e valaha is engedni, vagy vissza-visszacsapódunk újra és újra abba, ahhoz, ami már minket sem emel fel, nem éltet, csak a pusztulás felé terel? El tudjuk-e fogadni az elmúlást? Milyen terheket cipelünk naponta?
A rendező-koreográfus annak a híve, hogy „a tánc az egyetlen művészeti ág, ami nem konkretizál, hanem a sejtetés művészete, ezáltal nagyobb szabadságot enged a fantáziának.”
Sokszor azt gondoljuk, szavakkal mindent elmondhatunk – pedig pont azok zárnak kalitkába minket. A Hekabé az ösztönök működésére, a tiszta érzelmeinkre világít rá – mozgással.
