Miről is szól ez a darab?
Útkeresésről, magányról, kitaszítottságról, arról, hogy ember lelke tele van félelemmel és bizonytalansággal. De szól a reményről, a hitről, az erőről, az optimizmusról is.
Vagy akár azzal is kezdhettem volna, hogy ez egy nagyon furcsa darab.
Miért is?
Részben azért, mert nagyon nehéz meghatározni a műfaját. A klasszikus „színház a színházban” játékra épül, de ha innen nézem, akkor át meg át van szőve abszurd elemekkel, ha meg onnan nézem, akkor nagyon is realisztikus.
Aztán itt van a tartalma. Az „Ember” nevű szereplő mindent mondhatna magáról, csak azt nem, hogy könnyű volt az eddigi élete, mégis tele van szeretettel. Ő mindig, minden helyzetben hinni akar abban, hogy az élet szép és érdemes megélni.
„…Mi ketten, - maga meg én- két különböző csillagról jöttünk, így aztán ezt a Földet is más-más szemmel nézzük. Az én szememben néha nem is koszos szemétdomb és az embereket sem látom egyszerűen nyájnak!”
És igen, a csillagjaink…!?
Kell mindenkinek egy csillag! Mert a világ néha kibillen. Mindannyiunknak szüksége van egy saját csillagra, ami csak a miénk és ott létezik egy békés, biztonságos világ, ahol otthon érezhetjük magunkat.
Önmagunkban sokszor megfogalmaztuk már azt a kérdést: vajon én nem vagyok normális, vagy a világ körülöttem?
Talán ez az előadás, sok-sok őszinteséggel, s egy kis humorral, segít Önöknek abban, hogy választ találjanak erre…(?)
Azt hiszem ezért érdemes megnézni!
Rendező: Pálfi Zoltán
Fordító: Gergely Erzsébet
